Balassagyarmaton adott telt házas templomi koncertet Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, aki a Palóc Búcsú és Folkfesztivál vendége volt. Szombat délutáni fellépését követően is maradt a városban, késő este a Szent Anna Szépe verseny zsűritagjaként értékelte azokat, akik a következő évben Palócországot képviselhetik egyes kiemelt rendezvényeken.
Sebestyén Márta nem szereti a művésznő megszólítást, ezért az interjút a kérésére Mártával készítettük a zsűrizést követően.
Kedves Márta! Balassagyarmaton most először jár, de úgy tudom, van Nógrádhoz kötődése.
Egyáltalán a palócsághoz, érzelmileg, zeneileg. A nagybátyám palóc lányt vett feleségül, amikor 10-12 éves voltam, attól kezdve már rendszeresen jártunk Bodonyba [a Heves vármegyei Bodonyba – a szerk.], illetve Parádra, mert a nagypapám meg ott vett házat. És aztán persze felfedeztük a környéket, és ott voltak azok az élmények, amiket zenében kaptam. Kodály Zoltán gyűjtései, Bartóké, a dudanóták, a palóc vidék énekei. És aztán olyan jó volt ezt megtapasztalni, megismerni a tüneményes néniket és a még élő zenészeket, és mindig beleköltözik az ember szívébe-lelkébe, a tájhoz is kapcsolódik, úgyhogy amikor…
Ne beszéljünk korról, inkább a hagyományőrzésről mint a szó jelentéséről!
Igen, tudom, hogy mire gondolsz! Sebő Feri mondta [népzenekutató, a hazai népzenei és táncházmozgalom egyik alakítója – a szerk.] egyszer azt, hogy a hagyomány nem rab, akit őrizni kell, és nem is beteg, hogy ápolni kelljen, hanem meg kell élni, és örülni, élvezni kell! Tehát be kell az életünkbe építeni és használni! Tehát nem úgy, mint amit időnként előveszünk a poros üveg alól.
A fesztivál első napján volt az a kerekasztal-beszélgetés, amin egy felvidéki kulturális szervezet vezetője azt mondta, hogy a fiatalokkal nehezen találnak közös hangot, eszköz kellene ahhoz, hogy ezt a missziót elvégezhessék. Hogyan lehet ez?
Ez érdekes, mert én meg úgy vettem észre, hogy egyre tágul ez a kör, és olyan mennyiségben keletkeznek kisebb-nagyobb csoportok (a gyerek nagyon-nagyon bevonható), főleg pedagógiai kérdés, az adott közösség felelőssége, hogyan tudja érzelmileg meggyőzni a gyereket.
Olyan édes volt, amikor jött itt egy fiatal anyuka a három éves kislánnyal, és mondta, hogy ‘itt hozom a legnagyobb rajongódat’! Mondtam: ha a három éves kislány a legnagyobb rajongóm, mit tud ez rólam? Kiderült, hogy folyton a lemezeimet hallgatják, és az anyukája minden nap el kell énekelje neki, hogy…
Dícsérem Palócország új képviselőjét, Szent Anna szépét, mert szerintem is jól választott a zsűri. Arról beszéltem vele az előbb, hogy mi értelme van egy letűntnek tűnő kor egykori értékeit a jelenben használni. Gondoltam, hogy nehéz kérdést adok ezzel. Azt mondta, hogy ma nincs kultúra a világban, és amit ő képvisel, az olyan, mint egy világítótorony az éjszakában.
100%-ig egyetértek, nyilván mindenki azt gondolja, hogy ó, hát, bezzeg Erdélyben aztán minden van, de közben egyáltalán nem mindenhol evidens. Ahol nagy tömbben élnek a Székelyföldön, ott annyira az életük része volt, mert az identitásuk múlt rajta. Élet-halál kérdés volt, hogy ők ezt megőrizzék. Itt nem volt az, mert attól még magyar maradt, ha nem hordta a viseletet. Azon kívül, az önbecsülésük is megnő, hogy ha valahonnan ez visszaköszön.
Milyen érdekes, hogy amikor elkezdődtek a tévében a tehetségkutató népzenei versenyek, aki visszahallotta a saját faluja zenéjét, akkor a már elfeledett helyi zenész azt mondta: ‘nahát, ennyire szeretik ezt a városban is?! Mutogatják a tévében?! Akkor az mégiscsak valami!’ Szóval, kell a visszajelzés az önbecsüléshez, és utána ez jobban megy. Az nem elég, hogy egy szépen felöltözött viseletes lányt hordozunk körbe mint egy csodabogarat, hanem tudni is kell az értékeit! Mondjuk, munkahelyre járni viseletben, sokszoknyában kicsit macerás. Még táncházas koromban minden ruhám tönkrement, a metrón lesodorták rólam a gyöngyöket, nem igazán való városi nyüzsgésre, de vannak alkalmak, amikor örülünk és élvezzük. Mohos Zsófi, aki most pont ezt a vidéket fotózza, mondta, hogy itt élő a hagyomány, és annyira örülök, hogy ezt promotálja, és ezáltal ennek a vidéknek a népművészetét viszi!
Kedves Márta! Ha már a tévét említette imént, engedjen meg a végére egy bulvárnak tűnő kérdést! Emlékszem a Deep Forest együttessel történt 1994-es együttműködésre! Önt idézem néhány perccel ezelőttről azzal, hogy ‘amikor a falu zenéje megjelent a tévében, akkor csodálkoztak rá a falusiak, hogy mennyire jól fogadják a városban’. Az Ön kulturális missziójára mennyire volt kedvező hatással a Deep Forest világot bejárt popzenéje?
Először is, el kell oszlatnom egy tévhitet! Ez nem együttműködés volt, hanem úgy ahogy van, belevágták a hangomat! Tehát az én tudtomon kívül készült ez a feldolgozás! És csak később lett személyes ismeretség velük, aztán pedig barátságnak is mondható kapcsolat. Annak a két franciának gőze nem volt erről a zenei világról! Ők egyszerűen egy ilyen dallomot megszerettek, és mindent, ami tetszett belevagdostak a számba! De nem volt lelkileg közük az egészhez! És nagyon érdekes volt számukra, hogy Magyarországon ez egy eleven kultúra! Eljöttek egy házibuliba, egyetemista korosztály farmerben, trikóban őrülten táncol autentikus népzenére! Ettől dobtak egy hátast! Szóval, nekik ez furcsa volt és akkor értettek meg egy csomó mindent abból, hogy például én is miért csinálom ezt ilyen nagy szeretettel!
Igaz, hogy ez a dal öt földrészen a mai napig hallható, de én szerintem, akiknek az a modern zenei hangzás tetszik, azok nem feltétlen fognak utána a népzenébe belebolondulni. Nem hiszem, hogy innentől mindenki őrülten imádja majd a népzenét! Adná az Isten, hogy legyen hatással, és vegye a fáradtságot, hogy utánanézzen! El tudnád képzelni, hogy a Sunset Boulvardon énekeltem egy koncertteremben ezt követően?! És ezért engem meghívnak Los Angelesbe?! Olyan helyre, ahol a legnagyobb amerikai sztárok léptek fel! De ez nekem idegen pálya! Én megmaradok abban a világban, ami nekem többet ér!
Azt hallottam, hogy az Ön édesanyja is itt van most a fesztiválon.
Anyukám 90 éves és igen, itt van velem! Kodály Zoltán utolsó, még élő tanítványa, ének-zenetanár, karnagy, és ő népzene főtanszakos volt. Elmondhatom, hogy amikor ő harmadéves volt és férjhez ment, akkor már magzatkorú voltam, és mennyi mindent hallottam odabent: Kodály, Bárdos Lajos, Lajta László, satöbbi… El lehet képzelni, hogy így valóban beépült az én szervezetembe, lelkembe és az anyatejjel együtt szívtam magamba ezt a kultúrát. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy több oldalról is táplálták bennem ezt, magyar és más népek zenéjével együtt! Büszke és boldog vagyok, hogy ezt itthon és máshol is valamilyen formában tovább tudom adni, amit kaptam!
És legyen ez így még sokáig!
És hívjanak meg Balassagyarmatra újra, de ne ötven év múlva!
