akaszgyőzelmével beállította a legendák rekordját, a mezőny másik végében egészen másfajta hőstörténet bontakozott ki. Olyan, amely nem az időeredményekről, hanem az állóképességről, a túlélésről és az ember–gép határainak feszegetéséről szólt. Ebben a történetben a verőcei kötődésű Hamza Péter és az osztrák Kalmár András neve vastag betűkkel kívánkozik a jegyzetfüzetbe.
A magyar páros az autósok mezőnyében a 12. szakaszt a 155. helyen zárta, összetettben pedig a 151. pozícióból várja a szombati zárónapot. A számok azonban ezúttal semmit sem mondanak el arról, mi történt velük az al-Henakijah és Janbu közötti, 311 kilométeres mért szakaszon. Erről sokkal többet árul el az a közösségi médiába feltöltött videó, amelyben a célba érkezés után – fáradtan, porosan, de egyben – őszintén beszéltek a napjukról.
A mai nap az borzalom volt. Minden megtörtént velünk, ami szerintem megtörténhet egy ilyen ralin
– kezdi Hamza Péter, majd sorolja is: dupla defekt, autókigyulladás, leszakadt kipufogó, felnyíló motorháztető, elveszett szemüveglencsék. Egyetlen etapba sűrítve mindaz, ami máskor egy teljes Dakarra is sok lenne. Tizenhárom órát ültek az autóban, miközben a szaúdi sivatag minden arcát megmutatta: dűnék, kövek, murva, rejtett sziklák, szétrázott futómű és folyamatos döntéskényszer a tempó és a túlélés között.
Kalmár András szavaiból pontos képet kapunk arról, miért nevezik a Dakart a világ legnehezebb terepralijának. A „jól járható, tempós útként” jelölt szakasz valójában kőzúzóként viselkedett, ahol harmincnál gyorsabban menni szinte lehetetlenség volt. A gumik nyomását folyamatosan változtatni kellett a homok és a sziklás részek között, miközben az autó minden egyes ütést megszenvedett.
Ez a mai nap nagyjából egy teljes ralinak felelne meg
– hangzik el a videóban, és ebben aligha van túlzás.
És mégis: beértek. Újra. Mert a Dakar nemcsak a győztesekről szól, hanem azokról is, akik minden logikát félretéve tovább mennek akkor is, amikor már régen kiszállnának. Hamza elmondása szerint volt olyan pillanat, amikor inkább nem is beszélt volna a hátralévő száz kilométeren – annyira kimerült volt testileg és lelkileg. De a cél ott volt, és velük volt a csapat is, akik újra és újra összerakták az autót.
Miközben az élmezőnyben al-Attijah már szinte fél kézzel fogja az összetett győzelmet, Ricky Brabec pedig visszavette a vezetést a motorosoknál, a magyar páros a saját Dakaráját vívja. Egy Dakart, ahol nem az számít, hányadik helyen érnek be, hanem hogy másnap is rajthoz tudnak-e állni.
A videó végén pedig minden szenvedés értelmet nyer: „Holnap felvisszük a magyar zászlót, és azért jöttünk.” Ennél tisztább összefoglalója aligha lehetne annak, mit jelent a Dakar Hamza Péternek és Kalmár Andrásnak. Nem rekordokat, nem dobogót – hanem egy történetet, amelyet végig kell csinálni. Akár tűzön, defekten és dűnéken át is.