1943 januárjának közepén történt a doni áttörés. A mai napig nem tudjuk pontosan, hogy a 207 ezer fős 2. Magyar Hadseregből mennyien vesztek oda, a számukat 90-140 ezer közé teszik. A doni tragédiát egy bujáki katona emlékei alapján idézzük fel.

Gál Vencel 1921-ben született, 1939. október 5-én vonult be önkéntesként 18 évesen Miskolcra a VII. gépkocsizó vonatosztályhoz, ahol alosztályi írnoknak osztották be. Egysége 1942. július 27-én érkezett meg a Dontól mintegy 20 kilométerre levő Fridfeld nevű falucskába, ez a hírhedt urivi áttörés helyétől délre helyezkedett el. A nyár és a kora ősz gondtalanul telt, majd beköszöntött az igazi ősz, novemberben leesett az első hó, és a mínusz 25 fokos hideg állandóvá vált. A gépkocsik nehezen indultak, a katonák várták a beígért téli meleg felszerelést, ami nem érkezett meg soha. A helyi lakosságtól vettek meleg holmikat, például birkabőr sapkákat, amik a visszavonulásnál nagyon hasznosak lettek. Gál a bakancsát három számmal nagyobbra cserélte. A talpra több réteg újságpapír rakott, és dupla kapcával is kényelmesen belefért a lába. Ennek köszönhette, hogy később nem szenvedett fagysérülést. Innen következzen Gál visszaemlékezése:

Január 17-én hajnali négykor jött a parancs az azonnali visszavonulásra. Alig mentünk pár kilométert, amikor a környező utakról odasereglő visszavonulók között már alig tudtunk haladni. Estére érkeztünk Nikolajevka elé, ahol megállt a menet. Lassan haladtunk, mellettünk 50 méter széllességben kocsik, szánkók és siralmas állapotban lévő gyalogosok vonszolták magukat előre. Aki nem bírt menni, leült az széleken a hókupacokra és ott is maradt. Csonttá fagyott ülő, fekvő emberek, lerobbant gépkocsik, éhen pusztult lovak szegélyezték az utunkat. Sok elhullt lónak csak a bőrét és a csontjait lehetett látni, a húst a katonák levágták róluk és nyersen megették.
Az első két nap nagyon éheztem, de később már sem éhséget, sem fáradtságot nem éreztem. Elfásultam, de a túlélés reménye éltetett. A hidegben a tetvek sem csíptek, így már melegre sem vágytam. Ahogy haladtunk előre, lassan összeverődtek az oszlophoz tartozó gépkocsik, vagyis a legnagyobb zűrzavarban is létezett valami rendszer. Január vége felé kezdett a helyzet rendeződni. A városokban már működött a katonai ellátás, nagy nehézségek árán, de tudtunk élelmet, üzemanyagot vételezni. A szállító gépkocsioszlopok már végezték a munkájukat. Az összeköttetés, a forgalomirányítás a szervezettség jeleit mutatta, a tisztek telefonon folyamatosan értekeztek.
Az első hosszabb pihenőt Nyizsimben tartottuk február 16-án. Nyizsim előtt már egy fertőtlenítő állomáson a ruhánkat és a teljes felszerelésünket forró gőzben fertőtlenítették, mi pedig fürödhettünk. 1943. március 14-én érkeztünk Korostenben, itt kezdődött a hadosztály újjászervezése. Március 15-ét díszmenettel köszöntöttük. Május 4-én 14 nap szabadságot kaptam. Augusztus 9-én a Magyar Bronz Érdemérem kitüntetést kaptam hadiszalagon. 1944. január 17-én szereltem le, utána már nem hívtak be.