470 évvel ezelőtt 1552. július 6-9. között zajlott Drégely várának ostroma. Magyarország történelmének jeles eseménye, a hősi önfeláldozás kimagasló példája volt az ütközet, amely Drégelyt a magyar Thermopüla-vé emelte. Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy Krisztus előtt 480-ban Leonidász spártai király 300 harcosával a thermopülai szorosban addig küzdött a perzsa túlerővel szemben, amíg valamennyien meghaltak. Ennek az önfeláldozásnak az emléke a mai napig része az emberiség történelmének, a közelmúltban Hollywood is készített a történetről egy bugyuta filmet. A thermopülai csatáról egyébként tudnunk kell, hogy nem egészen úgy történt, ahogy a tankönyvekben leírják, nem háromszázan, hanem ezernégyszázan voltak az ellenálló görögök, és kényszerűségből vállalták az ellenállást a visszavonulás helyett, mert az ellenség egy hegyi ösvényen a hátukba került elzárva a meghátrálást. Nagy részük a kilátástalan küzdelem során megadta magát, de a spártaiak valóban mindhalálig harcoltak.
Drégely várát 146 katona védte, a kilátástalanság ellenére mindenki kitartott, nem tudunk róla, hogy bárki túlélte volna az ostromot magyar részről. A budai pasa a hős ellenállást elismerve Szondy Györgyöt katonai tiszteletadással temettette el, sírjára zászlós hadikopját tűzetett. A magyar történelem során több olyan csatánk volt, amiben a legendás magyar önfeláldozás megmutatkozott, például Szigetvár ostroma, ahol hatszázra becsülték a végső kirohanásban résztvevő várvédőket. Azonban közülük többen életben maradtak, Cserenkó Ferenc a szemtanú hitelességével számolt be az ostromról. Drégely ostroma után nem maradt, aki beszámolhatott volna, Tinódi Lantos Sebestyén írása szerint ismerjük a két apród történetét és a díszes temetést.
Keveset tudunk Szondyról is, akit időnként Szondinak is írnak. Ezen nem kell megbotránkozni, ő maga is kétféleképpen használta a nevét, sőt a történetírás szerint az eredeti neve Suhó vagy Szuhó volt és a Szerémségben található Szond, ma Szonta (Szerbia) településről kapta a nevét. Nem volt nemesi származású, amit elért, azt tehetségének köszönhette. Az ostrom előtt alkapitánya, Bekefalvy György magára hagyta, mivel a kincstár adós volt az illetményével. Szondynak is tartozott a király, ennek ellenére maradt, mint levelében írta:
Én magam felmentem volna, de az király ő felsége házát nem merem elhagyni.
Drégely ma történelmi emlékhely, bár nincsenek magas falai, méltók egy emlékhelyhez. Köszönet mindezért Teszári Károlynak, aki több évtizeden át pályázatok, támogatók segítségével megtisztíttatta a hegyet a bozóttól, és a vár falait megerősíttette, megemelte.
Szondy a magyar történelem jeles alakja, de nekünk nógrádiaknak, palócoknak még fontosabb. Történelmi szerepét Acsády Ignác, a 19. század jeles történésze így értékelte:
Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.